21 gramm

Végre egy film, amit az olvasóim vélhetően jelentős százaléka látott a tegnapesti vetítésen. Végre egy film, amihez könnyű szélsőségesen viszonyulni, lehet imádni és gyűlölni, és talán kevesebb a közömbösök száma. Innentől végre vége a sok végrének.
Alejandro González Inárritut olyan rendezőnek tartják, aki a mai kemény elvárásoknak megfelelve nemcsak igényes munkákat küld a mozigépészeknek, de újításokban sem szűkölködik. Hát tudja meg a világ, szerintem azokban igenis szűkölködik. Mert habár tisztában van azzal, hogyan kell egy sokkoló drámát összehozni (több idősík, és egybefonódó cselekményszálak, szóval a szókásos, amit látni lehet például az Ütközésekben is, meg gyakorlatilag bármelyik mai népszerű drámában) mégse ad semmi extrát. Ennek az oka szerintem nyilvánvaló. Inárritu filmje a saját vesztét idézi elő azzal, hogy komorsága bekebelezi minden értékes elemét, és a néző az elképesztő nihilhangulaton kívül nem kap semmit. A képek láthatóan zajossá vannak téve, a néhol erősen gyengélkedő forgatókönyv szétszabdalva. És hiába van meg a felismerés puzzle-élménye, ezt eléggé elnyomja a film szomorú kicsengése: Lehet, hogy van valami lélekféle bennünk, (nyomhat úgy 21 grammot) de hogy mindannyian vakok és sorstalanok vagyunk, az biztos.
Kivétel nélkül pirospontos színészi alakítások. A szépséges Naomi Watts szerepeltetése a Kör filmek után szerintem az egyetlen igazán merész lépés a rendezőtől. Ez mondjuk még be is jött neki. De ettől még nem kell feltétlenül hinni a 21 gramm fanatikus rajongótáborának.
Persze a 21 gramm nem rossz film, csak nem ajánlott mindenkinek. Alejandro González Inárritu meg semmiképpen nem egy Lars von Trier, hisz nem jött rá, hogy a feszültséget muszáj oldani valami módon egy ilyen hiperrealista drámában. Talán itt épphogy túlfeszül a húr, szemben a Táncos a sötétbennel. Ez nézőpont kérdése. Embere válogatja, hogy kinek megríggató élmény, kinek unalmas, búskomor állművészfilm, kinek pedig korrekt dráma.