Félelem és reszketés Las Vegasban

Félelem és reszketés Las Vegasban. Ha az ember meghall egy ilyen hosszú filmcímet, azonnal gondolkodóba esik. Így minden bizonnyal felidézi emlékeit a sivatag közepén fekvő csillivilli álomvárosról, majd (amennyiben hallomásból ismeri Hunter S. Thompson "drogosregényét") az kezdi foglalkoztatni, vajon ki fél? A szer hatása alatt álló főhősök? A főhősök által molesztált hölgyek? Vagy éppen én, a néző? Szerencsére - köszönjük a nagyszerű Terry Gilliamnek - nem egyszerű választ adni a kérdésre.
Nézzétek el, az ember önkéntlenül is hasonlítgatni kezd, ha a téma oly ellentmondásos, mint a drog. Vegyük hát elő a Trainspottingot. Na jó. Most rakjuk el. Gilliam filmje ugyanis nem Boyleos, hanem Gilliames. A kamera kizárólag idétlen, absztrakt képeket láttat velünk, a cselekményt mintha az Aranyszív űrhajó valószínűtlenségi hajtóműve generálná (csak, hogy maradjunk az angoloknál). Johnny Depp és Benicio Del Toro pont annyira vannak szétcsúszva, hogy mi már semmin ne lepődjünk meg. Látunk itt kocsira vadászó denevéreket, hüllőembereket, szétfolyt arcú ronda recepciósnőt, ahogy egy ilyen filmben kell. Főszereplőink cselekedetei a legkevésbé sem motiváltak, vannak ugyan megnevezett céljaik, de hála az elhasznált drog mennyiségnek (a kis amerikai zászlóból inhalált éter, és az emberi adrenalin mirigy váladékának elfogyasztása csúcspontok) a film 90%-ában azt se tudják hol vannak, mit akarnak, de még azt se, fiúk-e vagy lányok. Az elején még viccesek, kedvesek, később előkerül a pisztoly, a kés, a chevi oldalára felkenődik a hányás, és mi fanyargunk rendesen ezeken a furcsa, mesevilágban élő lényeken. És itt jön Gilliam nagyszerű húzása! Ebben a filmben a "kinti világ", a pénzhajhász Vegas minden neoncsöve, a korrupt rendőr, aki egy forró pusziért cserébe elenged, a szerencsétlen betépett lány a konyhában (Christina Ricci, akit egyszerűen feleségül akarok venni) éppolyan groteszkek és kiábrándítóak, mint a bűnözők. Nincs különbség a társadalmi rétegek között, és mindenki az amerikai álmot hajhássza. A hibát ott dobja a gép (vagy a félkarú rabló, hehe, ma ilyen vicces vagyok) hogy az amerikai álom éppen ezek miatt a torz alakok miatt nem léteszik.
Visszatérve a félelemre... Mindenki reszket, mindenki mástól, és mégis ugyanattól. Hátha meghalok, mert lelő egy őrült drogos, hátha megesznek a sárkányok a fürdőben, hátha nem lesz checkpointom a játékban, hátha elfogy a pénzem és főleg: hátha boldogtalan és üres lesz az életem. Las Vegasban ez a félelem cseppet sem alaptalan.
Nem vágódtam hanyatt a filmtől, nem egy Trainspotting, de vannak emlékezetes pillanatai a jó színészeknek, a jó rendezőnek és a jó alapanyagnak köszönhetően.