Az narancslém is, a nőm is, az életem is...

...a blogom is...

Olyan cuki érzékeny srác vagyok...

kibuggyan a nap
száradnak a felhők
kontúrja alatt
csuklanak az ernyők
míg parabolák
zizegése tisztul
áramokon át
kóborságba ritkul
lassan a magány
rosszul tépett szirma
ha szeret talán
olyan virág ritka
kitaposta sok
szapora kis állat
mert a farkasok
rendre továbbállnak
inkább mint hogy őt
itt tartsák tebenned

A Radiohead-et

egyszerűen nem lehet megunni. Tegnap egész délután végtelenítve szólt a Fake Plastic Trees bár néha beiktattam egy 2 + 2 = 5-ot, vagy egy A wolf at the doort. Minden idők egyik legzseniálisabb zenekara, és akárhányszor hallgatom, akármelyik kis EP-jüket, koncertfelvételüket vagy épp nagylemezüket, mindig hat. Éljen soká!

Nem tudok írni (igen, bejegyzést se)

nagyon nem tudok. Egy sor sem megy. Ezer negatív gondolatom van percenként. És azt mondom magamnak én akkor is az az érzékeny lelkű kis kert szélében pihegő állatka vagyok, aki összeszedi a tökeit és "bölcs szemmel néz a fényes távlatokba, / s pillantásával féltőn átkarolja / a frissen szántott szűzi földeket" Ó igen. Ilyenkor jön kettő pozitív gondolat. Erős izgalmi állapotban három. Egy dolog tud teljesen összezavarni és kizökkenteni, de ez nem fontos, nem lehet az, te.
Tervezek, készülök, beszélek róla, gondolok rá, hogy mit és hogyan. Csak valami hiányzik. Azt mondják, legalább is divat azt mondani, hogy mindenhez van kulcs. Arról letettem, hogy kiengedjelek, de egy kis levegőt meg plussz helyet már szívesen bepréselnék a tulipános ládikába. Ja, ma ilyen szentimentális vagyok. Írtam ma egy verset, kitöröltem, egy sorvégi szót hagytam meg belőle. Kartoték.
A kartoték (1.: a cédulaállomány a katalógusszekrényben vagy a leltárkönyv. 2.: A bizonylatok összessége) nagyon fontos része az életünknek, talán a legfontosabb. Én most igyekszem kipicsázni a kartotékomat, próbáltam már sokszor persze, biztros nem akartam igazán. Mindegy. Lapozni kell, valaki segíthetne. Nem akarok mindig ugyanarról írni. Mért múlik mindig minden rajtam. Mért minden döntés az én döntésem. Mért minden filozófia az én filozófiám. Mért nem tudok önfeledten elolvasni már egy kibaszott regényt, vagy megnézni egy bebaszott John Woo filmet. A kurva anyját.
Őrület, mert tudom, hogy semmi vagyok a szemedben, őrület, mert nekem is erre kell törekednem, őrület, mert nincs más út, őrület, mert nem is látlak, nem is beszélünk, nincs is semmi rég, őrület, ez nem az, ez semmi, abszolúte semmi. Ez nem lehet az. Ja, majd elfelejtettem, hogy mindenkinek van ilyen, és mégcsak nem is nyafog ennyit. így máris jobb

Mi kell még?

Három órásra tervezett

filozófia előadást ültem végig tegnap, csak mert érdekelt. Másfél óra tömény lételmélet után a tanár búskomoran lepillantott a parkettára: "Mert... végülis... ha belegondolunk, nem sok mindent kaptunk az élettől." A szája lekonyult, bólogatott kicsit magában, ránknézett, látta, hogy várunk valami bíztatást, (kb. mint Takács néni) majd halkan, lemondó intonációval hozzátette: "És hát azért... lenni... nem olyan rossz."
Na persze, de csak addig, amíg mindannyian Takács nénik tudunk maradni, és elhisszük, hogy amink van, az darázsderékpók, holott nagyon is méhnyakrák. Minden esetre hajrá.

Nem tudom

milyen vagy, és ez nagyon, de nagyon szar. Az a legszarabb, hogy igazából nem is ismerlek. A bágyadt, percekig tartó képbámulás az iwiwen viszonylag könnyen kikerülhető. Nem kell felmenni az iwiwre. Vagy ha ne adj ég mégis felmész, kerüld a képeket. A gondolatok elterelése egy fokkal nehezebb, de gyakorolható. Én speciel kritikus pillanataimban a mosolygó Danny Trejora gondolok. Valahogy megnyugtat... Ó igen az egész viharos mexikói történelem van belekaristolva ebbe az arcba.

A környezetmérnök szakos

Levi tegnap sírógörcs szerű röhögőgörcsöt kapott, amikor megmutattam neki a második Finn ZH anyagát tartalmazó cetlit. Könnyei még szaporábban ömlöttek, miután védekezésül elmondtam, lesz nagy ZH is, legalább 5 cetlinyi anyaggal.

Jelenlegi álláspontom...

Pókember 3 (kérésre)

Tök jó buli lesz, ha ti is megnézitek a Pókember 3-at, tényleg. A világ legjobb filmes vizuál-effekt szakemberei gonsoskodnak az élményről. A CGI technika már könnyedén megoldja a zuhanó emberi testek, a szélfútta homok, vagy a fekete fura mászógeci megjelenítését. Aki az akciójeleneteket cikizi, az alapból gáz, hiszen egyszerűen nem lehet ebben a kategóriában jobbat csinálni. Ha valaki Superman, Batman vagy másman filmet készít, akkor adott néhány jól bevált, profi team, (pl. az Industrialé Light and Magic, Lucas cége) akik bármit mondj, megcsinálják neked pár százezer dollárért.

Mindez persze nem képes semmiféle fényt vetni arra az egyesek szerint sötét és komor tényre, hogy a szpájdörmen három egy rakat fos, olyan pillanatokkal, amit látva a hatvanas évek elméretezett kosztümű sorozatbatmanje vagy Suparmanja hajat tépve, síkítva menekülne a vetítésről. Habár a Spiderman filmek állandó velejárója a felfokozott érzelmesség, ezt háromszor egymás után már kicsit fájdalmas végigülni. Nem is ez a legfőbb baj. Hanem a nehezen kimondható nevű, erősen visszafogott színészi képességekkel rendelkező főszereplő fiú a BAJ!!!

(inverz bejegyzés)

A Sültkrumpli, úgy döntöttem, jó lesz. Legalábbis az én részeim biztosan. Igenis, tudom, mi tesz boldoggá. Szeretek rendezni, szeretek az én kis színészeimmel foglalkozni (most épp a Ferivel, meg a Zsófival). És szeretem, hogy van aki (saját bevallása szerint) azt várja a szentivánéjben, hogy mikor jön végre Puck, és van, aki az Odulakót is várja (Október végétől előadások!). És annyi dolog van amit szeretek meg tudok. És habár minden félelmetes, és én Utálok lazának, keménynek és teljesen kiegyensúlyozottnak látszani, ez mind megtérül idővel. Azt mondják.

Elképedek.

Újra meg újra. És mégcsak le se írhatom, miért. És tényleg fogalmam sincs, hogy amit gondolok rólad, az mozgat-e valamerre, vagy leszögez. Leszögezném, hogy az érzelmi ridegség példája számomra is csábító, de nem vagyok képes rá. Kíváncsi vagyok, mennyire látszom ridegnek. Nem tudom. Azt se tudom, hogy akarok-e az lenni, igyekszem-e rajta, hogy menjen. De könnyen lehet, hogy érzéketlen tahónak látszom, sőt ami rémisztőbb, talán az is vagyok. Hú, nem tudom.
Tegnap éjjel, hajnali 2:27-kor erős vágyat kezdtem érezni, hogy titokban Fornettit süssek az én egyetlen Csilléri Gáborommal (úgyse ismeritek) az Óváros tér melletti boltban. És megkérdezte volna cecei dialektusban, hogy "Huúússsommm, te ugye kecsapot is keeééérsz rá?" és válaszoltam volna, hogy "Igen Gábim, kééérek." De a gimi még így se hiányzik. Annyira félelmetes, hogy nekem semmi nem hiányzik. Bár igaz lenne ez (Ó), bár igaz lenne a senkire is. Elszaladt velem a ló, az a bizonyos, amit fölértem, de a nyereg ugye...
PINA.
Változatlanul irígy vagyok, gyermeteg és buta, buta, buta. Olyan jó nekem.

Azt mondják...

Az arcod profilja, a lanka vonala az XP-ben, a takaró fodra, a víz hulláma nem az, amiknek látszik. A szemed bogara, a kamera optikája, a szkenner üveglapja, a tesco vonalkód-olvasója nem az aminek látszik. De szar, hogy mégis azzá válsz, akinek mások látnak...

Narratív szál nélkül (hülyebölcsész)

Ezentúl minél több időt szeretnék a Sültkrumplira fordítani. Ez valamennyire, közel se annyira, mint szeretném, de lelkesít. Azt két hete elfelejtettem mondani, hogy engem az is lelkesít, hogy "hé, olvastam a versed", és feltartott hüvelykujj, pláne, ha olyan embernek tetszik, aki még ért is hozzá. Írjak a hetemről? Ittam sok bodzaszörpöt, kevés sört, egy éjjel felolvastam a teljes Hedda Gablert Orsiéknak, Csabiékkal megtekintettünk egy emlékezetes Hódító hódok epizódot, (Fogadjunk, hogy nem mered) Szilvivel megpróbáltuk elcsúfítani Gwen Stefanit, (véleményem szerint lehetetlen vállalkozás) bejártunk órákra, (hellyel-közzel) Heller Ágnes közhelyeit (tűrhető) és Garaczi közhelyeit (abszolút tűrhetetlen) hallgattuk olykor, olvastam, nem írtam, voltam DC-ben, többet nem leszek, (A kokodzsámbó és a barbigörl ugyanis nem viccből megy. Ez véresen komoly. A legkomolyabb. A verejtékező karaokisrác üzenete egy rég nem működő (vagy mégis!?) képlet: "Ezt már hallottad. Azóta akarod újra. És most szórakozz.")

aztán

Most meg Ede megevé ebédem, ha érdekel, elmesélem honnan a cím, én is úgy hallottam. És Kapa: "Én is ilyen sírdogálós voltam, aztán apám aszonta "Ne sírdogálj fiam!" jól pofánbaszott... Azóta nem sírdogálok" Ennyi.
aztán
Erről jut eszembe, néha eszembe jut egy régi kis fénykép, itt van a számítógép mellett, kellemes lány arc, a hátán idézet, majd hogy a "legjobb barátomnak" majd egy bizos csak véletlenül elejtett "remélem nem haragszol". Hát hogy a picsába haragudnék én bárkire, szívem mazsolája! De azért a gimi nem hiányzik.
aztán
A Püspöki kápolna finoman ívelt támlájú, rododendronhuzatos Barokk székeit nyikorogtatni öröm, gyermeki, titkos öröm, amit az ember csak ritkán érez, mert ma már azt nyikorogtatsz, amit akarsz. Perverzió vagy nem, szeretem Ordasit.
aztán
Puckkal semmi baj, egyelőre jól csinálja, amit csinál, bárcsak jobban élvezné (nyilván így mégis van baj). Ficánkolni nehéz. Le kell adni egy csomó dolgot, amit nem akarsz mert a céltudatosság téveszméjéhez odasétálni csak üres hátizsákkal lehet, ha ilyen messze van. Kompenzálandó az ide nem illő irodalmi nyelvhasználatot: pina. Ficánkolni nehéz. A a magabiztosság képzete ugyanolyan, mint a szerelem vagy a tisztaság képzete. Jól kell beadni magadnak, vagy elfertőződik az a kurva kényes véna. Ficánkolni igenis nagyon nehéz.

Irónia akar lenni

21 gramm

Végre egy film, amit az olvasóim vélhetően jelentős százaléka látott a tegnapesti vetítésen. Végre egy film, amihez könnyű szélsőségesen viszonyulni, lehet imádni és gyűlölni, és talán kevesebb a közömbösök száma. Innentől végre vége a sok végrének.
Alejandro González Inárritut olyan rendezőnek tartják, aki a mai kemény elvárásoknak megfelelve nemcsak igényes munkákat küld a mozigépészeknek, de újításokban sem szűkölködik. Hát tudja meg a világ, szerintem azokban igenis szűkölködik. Mert habár tisztában van azzal, hogyan kell egy sokkoló drámát összehozni (több idősík, és egybefonódó cselekményszálak, szóval a szókásos, amit látni lehet például az Ütközésekben is, meg gyakorlatilag bármelyik mai népszerű drámában) mégse ad semmi extrát. Ennek az oka szerintem nyilvánvaló. Inárritu filmje a saját vesztét idézi elő azzal, hogy komorsága bekebelezi minden értékes elemét, és a néző az elképesztő nihilhangulaton kívül nem kap semmit. A képek láthatóan zajossá vannak téve, a néhol erősen gyengélkedő forgatókönyv szétszabdalva. És hiába van meg a felismerés puzzle-élménye, ezt eléggé elnyomja a film szomorú kicsengése: Lehet, hogy van valami lélekféle bennünk, (nyomhat úgy 21 grammot) de hogy mindannyian vakok és sorstalanok vagyunk, az biztos.
Kivétel nélkül pirospontos színészi alakítások. A szépséges Naomi Watts szerepeltetése a Kör filmek után szerintem az egyetlen igazán merész lépés a rendezőtől. Ez mondjuk még be is jött neki. De ettől még nem kell feltétlenül hinni a 21 gramm fanatikus rajongótáborának.
Persze a 21 gramm nem rossz film, csak nem ajánlott mindenkinek. Alejandro González Inárritu meg semmiképpen nem egy Lars von Trier, hisz nem jött rá, hogy a feszültséget muszáj oldani valami módon egy ilyen hiperrealista drámában. Talán itt épphogy túlfeszül a húr, szemben a Táncos a sötétbennel. Ez nézőpont kérdése. Embere válogatja, hogy kinek megríggató élmény, kinek unalmas, búskomor állművészfilm, kinek pedig korrekt dráma.

Kocsmai Ippon lite

Én
Ha itthagysz, odaülök ahhoz a két lányhoz a szomszéd asztalnál. Ez fenyegetés.
Gabi
Gondolom rájuk nézve...

Némiképp

az hangol most le, hogy az egyetlen óra, amit igazán vártam ezen az egyetemen, (Film és médiaismeret) dögunalmas, fárasztó és érdektelen. A tanárbácsi lehajtott fejjel motyogja a fénymásolatából olvasott adatokat "1900 és 1930 között kb. 600 némafilm készült magyarországon". Véletlenül se néz senki szemébe.
Ja, hogy a filmes szakmában ez már nem is követelmény? Az a fenenagy kontaktus, meg, hogy a "néző része az előadásnak" az akkor csak a színházra tartozik?
Kékkesit akarom, nekem tanítson ő filmelméletet! Vagy bárkit a szakról, hisz nagyjából mind érdekesebben tudnának mesélni erről, szerintem.

Húgom ünnepel

Nikola says:
köszöncsé' má meg!
feri says:
Bódog szülinapot
feri says:
de smst akartam írni
Nikola says:
jaj de ari vagy
Nikola says:
örülök h eszedbe jutottam
Nikola says:
(K)

Szél

"Az ellenséges idegen faj csillaghajó flottáját (mivel nem számoltak pár égető méretbeli különbséggel) felnyalta egy kiskutya"

ügyetlenkedünk, mert

A dolgok széle a legérdekesebb. Lehet rajta egyensúlyozni, lecsusszanni. Meg messziről bámulni, hogy "széle". Egyensúlyozni adottság, szerencsés csillagzat? Én most azt hiszem.

Nyilas vagyok. Két hete egy házibuliban azt mondták, a harmadik legrosszabb. De szar. Csak nem hiszek a horoszkópban. Meg még pár dologban, amiben igencsak ajánlott lenne. Magamban hiszek. Mondom lassan, mély levegővel, MR1 Kossuth rádió hangon.

Az indiánlány

feri üzenete:
van egy dísz kerámiababa a szobámban
feri üzenete:
egy indiánlány
feri üzenete:
gondoltam alkalmazni kéne
Dö üzenete:
ööö
feri üzenete:
a szexuális kultúrám fejlesztésére
Dö üzenete:
nos, drága Ferenc
Dö üzenete:
azt hiszem, itt az ideje, hogy ezt a beszélgetést befejezzük
Dö üzenete:
olyan veszélyes vizekre eveztünk...
feri üzenete:
várj
Dö üzenete:
később még megbánhatjuk, amiket itt...
feri üzenete:
épp lefényképeztem
Dö üzenete:
na mutasd már, bazmeg

És ez így van...

Illúzionista vs. Tökéletes trükk

Két új film, egy téma. Láttunk már ilyet. A Hollywoody "kémhálózat" valószínűleg olyan olajozottan működik, hogy a volt KGB emberei a hajukat tépkednék szégyenükben. Egyszerre pottyan le két nagy filmforgalmazó meteorja a Földre teszemazt, párhuzamosan úszkálnak animációs halacskáik, vagy szöknek meg az állatkerti lakók. 2006-ban pedig két filmben egyszerre kápráztattak el minket a századelő legendás varázslói. Akik (mint kiderült) inkább mágusok, de ebbe most ne menjünk bele. Az Armageddon és a Deep Impact közöt nagyjából kiegyenlítődött a mérleg nyelve, a Némó sokkal jobb volt, (szerintem) mint a cápamese.Az Illúzionista simán alulmúlja a Tökéletes trükköt. Már kezdtem azt hinni, hogy velem van a baj, Edward Norton mozijáról elismerő kritikák olvashatók a neten, bőven behozta a készítési költségeket, és a rajongók is szeretik. Én ezt csak Norton "visszatérésének" tudom be, ugyanis a film története olyan hátborzongatóan gyermeteg, ami nagyjából félidőben elvette a kedvemet az egésztől. Bagatel szerelem, nevetséges osztályharc, (a monarchia uralkodójának legnagyobb gondja, hogy valahogy kiderítse a mágus trükkjeit... na neee) a jó elnyeri jutalmát, kicsi (de nagynak szánt) csavar az utolsó 5 percben.
Megdöbbentőnek hitt CGI trükköket látunk. Olyanokat, amik valójában a kor nézőjét teljesen hidegen hagyják. Például éppen elég David Attenborough filmet láttam én szombat délelőtt az MTV-n, hogy egy cserépből fél perc alatt kinövő narancsfa ne adjon Ippon lite-ot. És hiába a jó operatőrmunka, hiába Norton régóta gyakorolt meggyőző-mágus-tekintete, hiába a gyönyörű Jessica Biel, ez a film nekem a 2006-os év egyik legrosszabb moziélménye. Egy közepes tévéfilmnek elmenne a Hallmarkon.Ezzel szemben a Tökéletes trükk az eddig is elismert Christopher Nolan rendező (Memento) legjobb filmje. A két már-már- életre halálra menő küzdelmet vívó mágus (Hugh Jackman és Christian Bale) egyedül is minden tekintetben felveszik a versenyt Nortonnal, mágusságban, jó pasiságban, feszültségkeltésben. Nem az ő hibája. A Tökéletes trükk sztorija eredeti, izgalmas, váratlan fordulatokkal teletűzdelet. Számomra a varázslatok is meggyőzőek voltak. És szemben a szótlan, unalmas, érdektelen Illúzionista figurával A Prestige mágusainak karaktere árnyaltabb, izgalmasabb. A néző hol az egyik, hol a másik pártján áll. A trükkök feszültsége is sokkal inkább megfog, bár néhány ponton kicsit jobban elrugaszkodik a valóságtól (valamilyen okból Teslából a világ valaha volt legnagyobb tudósát varázsolják a készítők, ja és David Bowie játssza!) de ez biztos csak engem zavart. Persze elfogult vagyok. Michael Caine az Ember gyermekéhez hasonlóan itt is KURVAJÓ. És miért írnék rosszat egy olyan filmről, amiben szerepel Scarlett Johansson. (Meg kellett állítanom a lejátszót pár percre, amikor feltűnt, hogy lehiggadjak.)

Íme az én kis szívem csücske

Kardos kihagyhatatlan bejegyzése a kaukazus weblapról

"nőtől szebb

a nőtől szebb az élet a nőtől szebb egy reklám a nőtől szebb egy auto a nőtől szebb egy ágy a nőtől szebb a szerelem a nőtől szebb a naplemente a nőtől szebb a temető és a nőtől szebb a magány.

gratulálok! ime hát egyesültek a lelkek és kettejük eggyűvé válásának eredményeképpen megteremtődött "az" ember. nincs hát férfi és nincs hát nő külön. magában csak együtt képes létezni s bár darab darab fentről is jól látszik hogy a melegek 75% kal erős közepes eredményt érhetnek csak el.

a nőtől elfogadom hogy nincs tejföl a nőtől elfogadom hogy nincs pénz a nőtől elfogadom hogy nincs kedvem a nőtől elfogadom hogy nincs álmom a nőtől elfogadom hogy nincs időm a nőtől elfogadom hogy nincs rend a nőtől elfogadom hogy nincs gyerek a nőtől elfogadom hogy nincs szex a nőtől efogadom hogy meg kell változnom, a nőtől fogadom el az életet.

s bár a kiválasztottak mind magányosak, aki nővel él az nem juthat égi magasságokba, s bár látszolag kerekké vált élete mégsem lesz képes soha rendszertépíteni és szemlélődve létezni a világban mert a nőtől elfogadja hogy tisztogatni kell a tányért, hogy mososzert kell folyatni az anyaföld folyóba hogy műanyagot kell olvasztani lámpaernyőnek és hogy gyorsan kell odaérni az áruházba vagy anyádékhoz autoval.

a nő szép de nem a legszebb a nő okos de nem a legokosabb a nő kell de nem kell mindenáron betartassék az nagy kirendlet ebéd. meg lehet mondan a pincérnek hogy köszönöm elment az étvágyam, jobb szeretnék saláta és köménymagos piritos helyett pálinkát inni és sört.

a nő egyik fele hangszer a másik fele betonkeverő."

Felajánlanám

az elmúlt hónapok bágyadt, szétcsúszott sóhajait, szélerőmű meghajtás céljából. A legszolídabb becslések szerint is legalább egy hétig vidáman világítanának tőlük a Nárcisz utca lámpái.
aztán
Keresek egy nagyon határozott, céltudatos, megszállott, szenvedélyes embert. Szükségem van egy ilyenre. Nekem egyszerűen muszáj, hogy legyen mellettem egy ilyen... Az, hogy én az vagyok-e, most nem érdekes.
Ja és szeressen. Vagy legalább bírjon.

És akkor...

A héten kigondolt képecskék következnek. Kommenteljétek őket, teccik-e, ilyesmi.

Magyarázkodás

Mert az ember ugye hajlamos, én meg pláne. Nem, nincs semmi baj. Határozott, céltudatos, vidám és impozáns emberke tudok lenni. De csak ha kedvem tartja. Ó, ha nem így látszik, az sem az én hibám. Csupán az elmémben sorakozó deduktív hipotézisek ütköznek egymással, igen erős kognitív disszonanciákat hozva létre. Mindenki van így. Úgy hívják "meg vagyok baszva állapot". Na jó, lehet, hogy nem így hívják. Intelligencia és elhatározás kérdése, hogy jövőhéten milyen leszek. Impozáns, vagy megbaszott. (Te (nem ti) gondolj, amit akarsz, úgyse gondolsz semmit.)
Mert ugye "odakint farkastörvények uralkodnak" mondanám egy új magyar akciófilm főhőseként. Illetve "a nagy hal megeszi a kishalat" mondanám a Mol elnökeként. Illetve "dogs eat dogs now" mondanám anerikai fenegyerekként. Illetve "az erősebb kutya baszik" mondanám kiábrándult alkoholistaként a kocsmában. Mily jó, hogy én nem mondok ilyeneket. Én csak életvidám, határozott, meg impozáns akarok lenni.
Biztos azért adódik ez a sok lehetőség. Egész nyáron színházat csináltam. Felkértek, megbíztak, rendeztek, rendeztem. És semmi. Becsülettel csinálom. De nem élvezem eléggé. Talán, ha holnap hívna a Sanyi, 15 új Odulakó előadás időpontjával, vagy a Jeanne a Szentivánéjiével. Ugye hátha. Sok hátha kell, azok jók. És várni is jó, ha tudod, mire.
Írni szeretnék most. Kellemeset, könnyűt, jót. És azt akarom, hogy majd elolvassátok, és imponáljon tinektek :)

Ez a dal zseniálisabb, mint sejtitek.

Ja és annyira így vagyok. Mintha 13 lennék, ez meg Lola. Vagy v-tech.

Estére

Dö üzenete:
na, mikor menjek?
feri üzenete:
mikor szeretnél?
Dö üzenete:
estére
feri üzenete:
hány órára?
Dö üzenete:
hét óra?
feri üzenete:
Jó...

Nem folytattuk. Bennünk is van jóérzés.

Megfáztam

az arcom jobb fele ismét használaton kívül helyeződött. Ez nem baj. Kibékülök avval, hogy nem vagyok immunis dolgokra. Avval meg nem tudok kibékülni, hogy mennyi mennyi minden immunis rám.

Egy éjszaka elég volt,

hogy végleges megállapításra jussak a lenti kérdésben. Menthetetlen őrült.

Persze, hogy

én ezt nem olvasnám el a helyedben

infantilis vagyok, az teljesen nyilvánvaló, dehát az nem baj, mindenki infantilis lett, az egész világ az. A legmegnyugtatóbb, legbékésebb pillanataink azok, amikor megölelhetjük Mogyorót a Medvét Katicás Bugyiban, (Legyen mit) megrendelhetjük amerikából azt a talicskaszerű fura játékautót, (státuszszimbólum, plussz valami pótlék, ami kiskorunkból kimaradt) vagy Kindertojást vehetünk heccből ajándékba a haveroknak (leárazták a tequilát, maradt pénz.)

Én aztán tényleg vállalom, hogy ölelgetem Mogyorót, utazok a taligán, és izgatottan bontom a műanyag tokokat. Az most mellékes, hogy ezek hamis illúziók. Hülyeség. Nem is erről akartam írni. Az infantilizmus mellékes. Arra kérnélek benneteket, hogy írjátok ide, hogy nem vagy őrült. Mindegy, hogy miért. Majd egyszer azt is leírom. Ti, akik ismertek... Légyszi írjátok ide, hogy "Feri, nem vagy őrült, normális vagy."

Na jó, mégis. Abban az értelemben, hogy ugye képes tudok lenni arra, hogy a problémákat ésszerűen kezeljem, és ne tartson senki betegnek (mert úgy érzem valakiben messze ez épp kezd megfogalmazódni.) Nem vagyok beteg. Hülye vagyok. Mindenki hülye. De ugye nem vagyok beteg...

persze, amíg ilyeneket (fos) írok, nem lesz jobb

Egy rossz pont attól, aki nem akar itt lelkieket látni. Akik a számba akarják nyomni a mellüket, hát azok most nem tudom mit gondolnak.

Félelem és reszketés Las Vegasban

Félelem és reszketés Las Vegasban. Ha az ember meghall egy ilyen hosszú filmcímet, azonnal gondolkodóba esik. Így minden bizonnyal felidézi emlékeit a sivatag közepén fekvő csillivilli álomvárosról, majd (amennyiben hallomásból ismeri Hunter S. Thompson "drogosregényét") az kezdi foglalkoztatni, vajon ki fél? A szer hatása alatt álló főhősök? A főhősök által molesztált hölgyek? Vagy éppen én, a néző? Szerencsére - köszönjük a nagyszerű Terry Gilliamnek - nem egyszerű választ adni a kérdésre.
Nézzétek el, az ember önkéntlenül is hasonlítgatni kezd, ha a téma oly ellentmondásos, mint a drog. Vegyük hát elő a Trainspottingot. Na jó. Most rakjuk el. Gilliam filmje ugyanis nem Boyleos, hanem Gilliames. A kamera kizárólag idétlen, absztrakt képeket láttat velünk, a cselekményt mintha az Aranyszív űrhajó valószínűtlenségi hajtóműve generálná (csak, hogy maradjunk az angoloknál). Johnny Depp és Benicio Del Toro pont annyira vannak szétcsúszva, hogy mi már semmin ne lepődjünk meg. Látunk itt kocsira vadászó denevéreket, hüllőembereket, szétfolyt arcú ronda recepciósnőt, ahogy egy ilyen filmben kell. Főszereplőink cselekedetei a legkevésbé sem motiváltak, vannak ugyan megnevezett céljaik, de hála az elhasznált drog mennyiségnek (a kis amerikai zászlóból inhalált éter, és az emberi adrenalin mirigy váladékának elfogyasztása csúcspontok) a film 90%-ában azt se tudják hol vannak, mit akarnak, de még azt se, fiúk-e vagy lányok. Az elején még viccesek, kedvesek, később előkerül a pisztoly, a kés, a chevi oldalára felkenődik a hányás, és mi fanyargunk rendesen ezeken a furcsa, mesevilágban élő lényeken. És itt jön Gilliam nagyszerű húzása! Ebben a filmben a "kinti világ", a pénzhajhász Vegas minden neoncsöve, a korrupt rendőr, aki egy forró pusziért cserébe elenged, a szerencsétlen betépett lány a konyhában (Christina Ricci, akit egyszerűen feleségül akarok venni) éppolyan groteszkek és kiábrándítóak, mint a bűnözők. Nincs különbség a társadalmi rétegek között, és mindenki az amerikai álmot hajhássza. A hibát ott dobja a gép (vagy a félkarú rabló, hehe, ma ilyen vicces vagyok) hogy az amerikai álom éppen ezek miatt a torz alakok miatt nem léteszik.
Visszatérve a félelemre... Mindenki reszket, mindenki mástól, és mégis ugyanattól. Hátha meghalok, mert lelő egy őrült drogos, hátha megesznek a sárkányok a fürdőben, hátha nem lesz checkpointom a játékban, hátha elfogy a pénzem és főleg: hátha boldogtalan és üres lesz az életem. Las Vegasban ez a félelem cseppet sem alaptalan.
Nem vágódtam hanyatt a filmtől, nem egy Trainspotting, de vannak emlékezetes pillanatai a jó színészeknek, a jó rendezőnek és a jó alapanyagnak köszönhetően.

Nyugi, nyugi

Szüret

Ilyenkor nem feltétlenül arra kell gondolni, hogy összegyűlik a falu apraja-nagyja. Inkább képzeljük el neves (és kedves) alkoholisták klubjaként, akik míg küszködök a szétmálló fürtökkel, beszélnek hozzám. "Hát a lányokkal mi van? Semmi? Abba a korba vagy má, nem?" Elképesztő társadalmi nyomás nehezedik rám. A kedvencem Laci, (bennfenteseknek Csöcsöm) akinek nevetése olyan hangskálán mozog, hogy jelenleg nem lehet földi hangközvetítő eszközökkel torzítás nélkül rögzíteni. Ezt eléggé sajnálom, mert Laci két üveg házi Zweigeltért cserébe magyarország (de talán egész Közép-Európa) valamennyi nyelvjárását szívesen reprodukálja nekem, ami hasznos lehetne az egyetemen nyelvjárástan órára.
Puttonybaöntési technikámról megjegyezte "Ha a menyecskének is így odapakulod, nem hagy el sose!" Az ilyen gondolatokat a már említett nyerítés követi.
A közös ebédet már nem vártam meg, inkább hazajöttem. Hiányzik Laci...

Mi mindannyian teletabbik vagyunk!

Nem fogok lánybloggá alakulni, de... Mondtam már, hogy puszilok minden veszprémi pajtást, meg pajtáslányt? Nem írok neveket, nehogy valaki kimaradjon, és úgy járjon, mint a jobboldali kislány a képen. (Szerintem itt épp azt mondja, "ribanc") Egyébként már készül a rózsaszín alapon piros szíves dizájn a bloghoz. Na jó, nem.

Először is bocsánat

Hallani néha, hogy pár embernek volt un. bolond nagypapája. A bolond nagypapa mentálisan teljesen leépült, és gyakorlatilag egész nap önkívületi állapotban üldögél a karosszékben az erkélyen. Bámul a semmibe, vihorászik a semmin, artikulálatlanul beszélget a semmivel. Még a semmi dacára sem lenne oly tragikus a bolond nagypapák sorsa, ha nem lennének tiszta pillanataik. Olyankor - azt mondják - a nagypapa tudata kitisztul, beszél hozzád, szemedbe néz, megérint, és többnyire sír. Szégyelli a "bolondságát", küzd ellene.
Nekem nem volt bolond nagypapám. Talán én sem leszek az. De mégis ez a folyamat jut eszembe néha magamról. Higgyétek el, én ismerem a mértéket, hogy mivel illik és mivel nem illik példálkozni, és akármennyire is szörnyülködtök, szerintem ez belefér. Tiszta pillanataimban csak ámulni tudok azokon a hülyeségeken, amiket szélsőséges (bolond?) lelkiállapotban elkövetek. Olyankor, mintha egy másik, furcsa énemre gondolnék vissza. Na ő a bolond. És őt szegyellem. Mert nagyon bolond tud lenni. És a nagyapával ellentétben néha eljátssza, hogy normális. Na persze ez nem tragédia a bolond nagyapa tragédiájához képest. Persze egyik ember bolondsága (ugye fiatalság...) sem tragédia. Csak, ha hinni kezd benne...

Nem lehet

szó nélkül elmenni a tegnapi házibuli mellett. Jó volt. A reggeleket különösen élvezem ilyenkor, mert az egész házban váratlan helyeken furcsa, kicsavarodott, tátott szájú hullákba botlik az ember. Akad köztük olyan is, amelyik még horkol. Itt egy kis kép, melyet csak a veszprémiek fognak megérteni, de bánja lekvár.

Duma

Duma, duma duma. De süket, és jobbnak láttam törölni, bocs, a kép azért itt marad.

Nincs mit írnom igazából

talán csak annyit, hogy egyre jobban irtózom a "nem igazán" kifejezéstől. A nem igazán az emberiség egyig legalattomosabb nyelvi leleménye, melyet többnyire annak a szófordulatnak elkerülésére használunk, hogy "nem, egyáltalán nem és nem."
Az év beindult. No alarms and no surprises, no alarms and no surprises, silent.

Kerty party

Janó
Te jó voltál matekból?
Én
A legkevésbé sem. Miért?
Janó
Trapéz alakúra szeled a rántotthúst
Én
Ja, a trapéz az más.

Mellesleg... Őszintén örültem a rántott karfiolnak, mert már rég ettem, és nagyon szeretem. Komoly. Hasonlóképp fokozta örömemet a naplemente fölött tornyosúló bizonytalanra szétfújt felhők látványa, valamit az asztal frissen mosott terítőjén tornyosuló Jagrmeisterek érezhető hidege. És ezt most komolyan mondom. És örültem a füveknek, a fáknak, a Wizz Air gép aranycsíkjának fölöttünk, a círmos cica minden sötét és világos szürke csíkjának alattunk. De most tényleg nem hazudok. Jó volt semleges szavakkal a semmiről beszélgetni, szokásos arccal a megszokott módon zavartan mosolyogni... Elég. Ez nagyon nehéz. De ezt most komolyan mondom.

Hát ki akarja

hogy vérfagyasztóan idegen és ködös legyen az egész? Aztapicsa, nagyon úgy fest, hogy én. Végre meglephetném már magam. De kár, hogy nincsenek...

pont addig tudom visszatartani a lélegzetem, mint Thom Yorke. Menő.

Nagyon

jó volt!