Nem tudok írni (igen, bejegyzést se)

nagyon nem tudok. Egy sor sem megy. Ezer negatív gondolatom van percenként. És azt mondom magamnak én akkor is az az érzékeny lelkű kis kert szélében pihegő állatka vagyok, aki összeszedi a tökeit és "bölcs szemmel néz a fényes távlatokba, / s pillantásával féltőn átkarolja / a frissen szántott szűzi földeket" Ó igen. Ilyenkor jön kettő pozitív gondolat. Erős izgalmi állapotban három. Egy dolog tud teljesen összezavarni és kizökkenteni, de ez nem fontos, nem lehet az, te.
Tervezek, készülök, beszélek róla, gondolok rá, hogy mit és hogyan. Csak valami hiányzik. Azt mondják, legalább is divat azt mondani, hogy mindenhez van kulcs. Arról letettem, hogy kiengedjelek, de egy kis levegőt meg plussz helyet már szívesen bepréselnék a tulipános ládikába. Ja, ma ilyen szentimentális vagyok. Írtam ma egy verset, kitöröltem, egy sorvégi szót hagytam meg belőle. Kartoték.
A kartoték (1.: a cédulaállomány a katalógusszekrényben vagy a leltárkönyv. 2.: A bizonylatok összessége) nagyon fontos része az életünknek, talán a legfontosabb. Én most igyekszem kipicsázni a kartotékomat, próbáltam már sokszor persze, biztros nem akartam igazán. Mindegy. Lapozni kell, valaki segíthetne. Nem akarok mindig ugyanarról írni. Mért múlik mindig minden rajtam. Mért minden döntés az én döntésem. Mért minden filozófia az én filozófiám. Mért nem tudok önfeledten elolvasni már egy kibaszott regényt, vagy megnézni egy bebaszott John Woo filmet. A kurva anyját.
Őrület, mert tudom, hogy semmi vagyok a szemedben, őrület, mert nekem is erre kell törekednem, őrület, mert nincs más út, őrület, mert nem is látlak, nem is beszélünk, nincs is semmi rég, őrület, ez nem az, ez semmi, abszolúte semmi. Ez nem lehet az. Ja, majd elfelejtettem, hogy mindenkinek van ilyen, és mégcsak nem is nyafog ennyit. így máris jobb