Ha lenne egy terepasztalom

Sok-sok ólomkatonám lenne, hosszú évekig festegetném őket. A szobányi terepasztalon bakák, lovasok, huszárok és ágyúsok sorakoznának, ameddig csak a szem ellát. A Vereckei hágónál Kormorán szólna kis hangszórókból, hogy "szállj szállj sólyomszárnyán", amikor a tatárjárást játszanám, kis mécsesekkel csinálnék tüzet, a Mohácsi vésznél füstgéppel a ködöt, a Világosi Fegyverletételt pedig szomorú sárga égőkkel világítanám meg. Petárdákat pattogtatnék a világháborúban és kis villanymozdonyokat siklatnék ki, ólom t-32-esekkel hajtanék be a Corvin közbe 56-ban. Aztán később világraszóló ólomkatona-gyűjteményem lenne, sok-sok szobányi terepasztallal és háborúkkal. Meg nyüzsgő, meseszép metropoliszokkal amikben üvegpaloták vannak és a kis emberek békében élnek egymás mellett, és páran csókolóznak a parkban, van aki kutyát sétáltat, van aki hamburgert árul és a buszsofőr rákacsint a csinos lányokra, a rendőr pedig kedvesen mozgatja ide-oda ujját a drogos srác előtt a tiszta, fényes utcán.
Csak egy helyen dobja a hibát a gép. Én egyáltalán nem akarok terepasztalt...