Nem tudok

rájönni, hogy az, hogy olyan emberekkel kóstoltatok valami színházi magatartásfélét napok óta, akiknek lövése nincs arról, mi a színházi munka, az most nekem jó-e vagy sem. Vajon akkor is meglenne ez a kellemetlen érzés minden próba után, ha hiperintelligens elitsulis színészgyerekekkel dolgoznék? Akiknek teszemazt nincs ott az anyukája, hogy ellásson olyan hejdezseniális, világmegváltó tanácsokkal, hogy "Szerintem most egybe menjünk végig az egészen, hogy lássuk, hogy megy." Minden csatát meg tudok nyerni és nem hitetik el velem, hogy amit kitaláltam szar, még akkor sem, ha néha nagyon ezt akarják. A nap párbeszéde:
- Van akinek otthon is dolga lenne ám.
- De tudtommal itt is azért vagy, hogy dolgozz, nem?
Hörr. Ideális lelkiállapot a Ken Park megtekintéséhez? Kezdem.