Úgy szokott lenni, hogy egy 10 fős társaságból átlagosan hárman esnek nekem, ha elejtek valami kicsit negatívat Ákosról. Mert hát néha akaratlanul is kicsusszan a számon, hogy „elég baj ő nekünk”.
Ákos zenéjéről nem tudok beszélni, nem az én stílusom, számomra teljesen érdektelen. Általában azért keveredek vitákba, mert mint embert, mint individuumot ki nem állhatom Ákost. Liberálisnak vallom magam, (nem szadeszesnek!) tán még a szabad (média)versenyben is hinnék, ha létezne.
Mindenki úgy csinál zenét, ahogy neki jól esik. Csakhogy. A híressé vált zenészek vállát hatalmas felelősség nyomja. Ákos ebben az országban (jogosan vagy nem, az most nem számít) hivatkozási ponttá vált, millió (zenéhez ennyire vagy annyira értő) polgár hivatkozási pontjává. És a hivatkozási pontoknak persze hatása van a népre. Kis túlzással úgy formálják a tömegkultúrát, ahogy akarják. Kérdés (nem zenei). Jó-e nekünk az, ahogy a legünnepeltebb, legismertebb magyar zenész meglovagolja a sikert és az ismertséget? Helyes-e, hogy klipjében kiszáll egy hosszú limuzinból, ezüstvégű sétapálcával, az oldalán két kurvával miközben azt énekli „Adj hitet”? Nem, ez nem zenei kérdés. Ahogy az sem, hogy helyes-e, hogy leengedett függönynél hangol a zenekarával, helyes-e, hogy határozottan politikai állást foglal, helyes-e, hogy egy olyan zenészmagatartás sugárzik belőle, amelynek egy ekkora és ilyen helyzetben lévő országban nincs megalapozottsága és (bocsásson meg a világ) értelme? Helyes-e, hogy magyarok milliói szerint ez a karakter, Ákos A rockzenész, A rezonőr, A sztár? Ez nem zenei, hanem egyszerűen erkölcsi, morális kérdés. Ha egy valódi zenész olyan, mint Ákos, ha egy valódi zenész annak ellenére rideg, távolságtartó és ezernyi allűrrel felspékelt, hogy csupán kliséhalmazokat hagy maga mögött, akkor én köszönöm, nem kérek a zenészekből. Persze tökéletesen megértem Ákost éljenző tömeget. Magyarországon a popkultúra a 80-as évek eleje óta csupán valami torz, elcsökevényesedett fantáziátlan furcsaság. Ha egy projekt megpróbál előre mutatni, akkor azon rögtön ott virít az „alternatív” pecsét, ami a közfelfogás szerint körülbelül egyenlő azzal, hogy hallgathatatlan. És akkor jön Ákos igazi gitáros, igazi (nem mondom, hogy szerintem milyen) szöveges muzsikája, és szegény magyar azt mondja, na végre valami, és hagyja, hogy jobbhíján (és most tekintsünk el a Quimbytől meg a Kispáltól) Ákos magasztosuljon föl a szemében, ő mondja meg mi a zene, milyen egy valódi zenész, egy eredeti videó klip, dalszöveg, de még azt is, kire kell szavazni.
Nem vitatom, hogy Ákos az ország legjobb zenészeit gyűjti maga köré. De ennek nem a progresszivitásra vagy a a minőségi koncertélményre való törekvés az elsődleges oka, hanem egyszerűen a presztízs. 100 nagyon jó gitáros tudja csípőből eljátszani Ákos számait, de neki a legjobb kell, hogy azt mondhassa: „Látjátok, ő is velem van, mindenki velem van, aki számít, mert én vagyok az ász, én vagyok a piros hetes, ami ugye...” Mindent visz.
Akárhogy is, több helyen dobja a hibát a gép, és sajnálatos, hogy sokak szerint Ákos az a „végre valaki” akivel „minden rendben van”. Hát a kiskutya fülit van rendben.
