Szanatórium

Sétáltatnak kórházi köpenyben zöld fű mellett, kemény betonon, délután van. Sárga lett a nap és az öntözők sugarában szivárványok képződnek. Ahány öntöző, annyi kis privát szivárvány. Minden kis szivárvány a derekadig ér, látod a végét is, az elejét is, a közepét is. Nincs semmi a végénél, azaz mégis van, csoda. Nedves fű. Az öntözők vize nem érhet a szűk betonmezsgyére, a fűre lépni tilos, a nővérke kezében erős nyugtató injekció, Bufimorf 10 Mg/Ml, ilyen kedves neve van, hogy Bufimorf, a nővérke neve is kedves, legyen mondjuk... Nincs.
A szigorúan vett magas hegyek, patakok, pisztrángok, pinák projekt nem éppen egy Manhattan projekt. Nincsenek német kémek körülöttem, nem vagyok időhöz kötve, akkor miért esélytelen a gyógyulás? Biztos Teller Ede hiányzik. A Manhattan projekt sikerült. Little Boy azt mondta: "Viszlát bús hétfő". Mondani én is tudom: Viszlát bús hétfő. Little Boy vezetékei jobban össze voltak forrasztva, mint az enyémek, ezért tudott elindítani dolgokat, véget vetni dolgoknak, gerjeszteni dolgokat. Little Boy jó gép volt. Teller Ede pedig humanista tudós. Azt mondta, felrobbanthatják 10 ezer méter magasan, senkinek semmi baja, éppcsak nappali világosság az éjszaka közepén fél percig. Teller nem akarta, hogy odadobják a japánoknak. Én sem akartam volna. De én nem számítok, mert a vezetékeim, meg a vegyszereim rosszak.
A délutáni Nap, séta közben egy hatalmas, messzi Little Boy. Teller Ede pedig az Isten. A szivárvány pedig csoda, akárcsak a nedves fű. A Bufimorf az ördög, a nővérke pedig egy kurva. Gyógyulok-e? Vagy "kurvára ki van jelölve a sors", vagy csak "Így megy ez."