Jön velem szembe,

vigyorog. Emeli a kezét, magasra emeli, ívesen szinte suhanva csap a tenyerembe. Nevet. "Jól vagy?" így kérdi és nevet. Mondom, hogy jól. Kutat a szememben, "tényleg és mennyire?" ezt érzem benne, de én inkább lesütöm a magamét.
Hogy lehet ilyen egy ember. Komolyan mondom, ha egy csapat krisnás közé keveredne, azok áhítattal az arcukon tolongnának, hogy hozzáérhessenek. Hogy lehet ilyen. Kiegyensúlyozott. Kiráz tőle a hideg. Nem értem, nem bírom föl fogni. Kevés vagyok hozzá. Kevesebb vagyok nála. Nevet, mindig nevet és nyugodt, annyira felemelően, megnyugtatóan, káprázatosan nyugodt. ? Mindig. Félek tőle.
Mintha azt súgná, "a nyugalom és a kiegyensúlyozottság bármihez elég". És valamiért ezt a gondolatot kegyetlennek érzem. Mert azt hiszem, van aki nem tud nyugodt lenni, azért mert nem lehet nyugodt.

sokmindenben hiszek ami nincsen
mondtam neked ezt néhányszor isten