Red road

Kelecsényi tanár úr órái óta biztosan tudjuk és lelkesen hangoztatjuk, hogy Lars von Trier dogmafilmes "iskolájában" megtanította egy egész rendezőnemzedéknek, hogyan találják fel újra a spanyolviaszt. Természetes fény, handycam, minimál zene és kész is a dráma? Nem hinném. De azt kell mondjam, valami mindenképpen van benne!
A Red road rendezője (Andrea Arnold), meglepő hitelességgel ábrázolja a skót gettó világát valahol Glasgowban. Nagy divat manapság a dokumentarista jellegű film, de kevés rendező tudja hitelesen vászonra vinni. Ez a film kérem, nagyon is igaz lehetne szerény véleményem szerint!
Jackie nagyon szomorú nő. Szinte a feltűnése pillanatában tudjuk, hogy karaktere tragikus fordulatok sorozata folytán lett olyanná, amilyen. A hatalmas térfigyelőrendszer monitorjaira révedve mosolyog és szórakozik az utca emberén, vagy épp rendőrt hív egy az orra előtt (képernyőn) történt késelés miatt. Talán ezért nem torkollik élete a tökéletes nihilbe. Talán már bele is torkollott. Elejtett apró információkból csak sejtésünk lehet az egykori Jackie-ről. Aztán egy nap meglát egy férfit az egyik kamerán keresztül és követni kezdi. Ismét elejtett infókat vadászunk. Mi, a nézők. És ezért jó film a Red road. Csak annyit árul el egyszerre, ami elég ahhoz, hogy félhomályban matatva viszonyulni próbáljunk valahogy Jackie-hez.
Nem szeretnék spoilerezni. A találgatás élményén túl van itt naturalista szexjelenet, komor és egységes látványvilág, igazi, velős dráma és thriller. Okos műfaj (ha lehet műfajnak nevezni), okos filmje a Red road, amely mellőz bármiféle drámai naivitást, és a dogmafilm eszközöket pont úgy és arra használja fel, amire kell. Ajánlom. Nem karácsonyra, nem gyerekeknek.