Apt pupil

Adott egy öregember és egy srác. A srác gyakran átjár az öreghez, van ilyen, a srácok valahogy szeretik az öregemberek meséit, az öregek meg kedvelik, ahogy a srácok tátott szájjal figyelik őket. De ez a srác gázkamrákról és hullahegyekről akar mesét hallgatni, ez az öreg pedig, habár nem akar, (zsarolva van) mesél róluk. Náci menekült az USA-ban.

Nagyon jól van felépítve a film dramaturgiailag addig a (korai, de határozottan csúcs) pontig, míg a fiú rá nem veszi az öreget, hogy öltse fel a régi egyenruhát. Itt jött nálam a tátott száj (igaz, nálam azt nem olyan nehéz elérni). Nem erre számítottam. Az öreg teljesen átszellemülten csapja a magasba kezét néhány kínos perc után. A kölyök beteges éredeklődése felszínre hozza benne a múltat... Csakhogy. Ami ezután jön, azt valahogy nem bírtam elhinni. Macskaégetési kísérlet a konyhában? (öreg) Agresszió a suliban? (srác) Egyre több tulajdonság ragad át a főhősre a volt katonáról. De ezt még akkor sem érzem eléggé indokoltnak, ha a film mondanivalója az, hogy a múlt eseményei akármilyen formában előkerülhetnek és nem is sejtjük mekkora galibákat okozhatnak. Azon a gondolatvonalon halad, (szerintem) hogy gyakorlatilag bárhol és bárkire hathatnak a mára már homályos és elfeledett események. De ezt nem támasztja alá eléggé. Hiába a nagyszerű alakítások mind Brad Renfro, mind Sir Ian McKellen részéről a sztori egyre gyengül és egyre kiszámíthatóbb a végkifejlet felé haladva.
Elégéggé félelmetes-e egy öregember náci öltözetben? Talán nem annyira, mint azt a rendező elképzelte. Minden esetre érdekes!