Ragyogás

Ha elegünk van az állarcos nehezenmeghaló, sok vérrel dolgozó de teljesen kiszámítható gonoszokból, és a biztos sikerre vágyó unalmas és gyáva rendezőkből, ne mondjuk, hogy a horror gagyi műfaj és éppen annyira tekinthető filmművészetnek, mint a képregényfilmek vagy a romantikus vígjátékok. Ilyenkor vegyük elő Spielberg Cápáját (saját javaslat) vagy Kubrick Ragyogását.

Stanley Kubrick olyan rendező volt, aki valószínűleg nemcsak tisztelte Hitchcock munkáit, hanem etalonnak is tekintette őket. Ma már ritka az ilyen. Szokásos, de igaz közhely, hogy az a félelmetes, amit nem látunk, vagy amit nem láttatunk teljes valójában. És tényleg az a félelmetes. Jobban beszarunk egy halálra rémült arctól, mint magától a haláltól (mert a kaszája gáz, a csontjai meg zörögnek). Természetesen a mai néző nagyon nehezen viseli a lassú vágásokat, a vontatott jeleneteket, még akkor is, ha a rendezés teljesen professzionális, a színészi játék pedig igazán megnyerő. 1980-ban még elfogadták ezt horrornak, ma már legfeljebb tisztelegnek az ilyen művek előtt pár elkúrt képpel.
Ha nincs Jack Nicolson, a Ragyogás elveszik a szériahorrorok között és még Kubrick hitchcocki feszültségfokozó képessége sem menti meg szerintem. De Nicolson egy Állat. :) Elég bámulni a váratlan grimaszait egy percig és az embernek máris halálfélelme támad. (A feleség kétségbeesett vonaglása egyébként erős ripacskodás.)
A másik a zene. Végig serceg, sikít. zörög a filmen. Attól kísérteties, hogy nem tudjuk azért szólalt-e meg, hogy éreztesse: nemsokára baj lesz, vagy azért mert a baj már el is kezdődött. Összezavar minket és idegesít, pont olyan hangulatba hoz, ami a horrornézéshez kell.
A hatalmas üres ház atmoszféráját gondolom még a legbénább rendező is fel tudja használni hatáskeltő eszközként, az Űrodüsszeia világhírű direktorának sejtelmes beállításai ezt a hatást simán duplázzák vagy triplázzák.
Aki már nem fél a mai horrortól, annak ajánlom a jó öreg Ragyogást.