Atonement – Vágy és vezeklés

2008 első kosztümös filmje a második világháború előtt néhány évvel kezdődik egy előkelő angol villában. A boldog békeidők hangulatának megidézése olyan könnyedséggel és hitelességgel sikerül Joe Wright rendezőnek, mintha csak saját emlékeiből merítene (pedig az Atonement Ian McEwan regényének feldolgozása). Gyönyörűen fényképezett jelenetek sorozatát láthatjuk kültéren, a ház melletti tónál, és a míves szobákban is, ahol a felnőttek kusza találgatásai a közelgő háborúról szinte jelentéktelen apróságoknak tűnnek az ifjú úri hölgyek gondjai között.
A gyermekalakítások külön pirospontot érdemelnek! A 13 éves Briony Tallis (Saoirse Ronan) írónak készül. Írógépének kattogása beépül a csaknem teljes játékidőben áramló kellemes zongoratéma alá. Nem is csoda, hogy igyekezték a zenében is kiemelni ezt a szimbólumot, hisz gyakorlatilag ez határozza meg a teljes cselekményt. A fiatal, makacs lány egy félreértés miatt, kihasználva, hogy szavának adott helyzetben súlya van, lehetetlenné teszi Cecillia (Keira Knightley) és Robbie (James McAvoy) szerelmének beteljesülését. Először mosolygunk a kis Briony éretlenségén, de amikor tudatlansága (egy rögtönzött tárgyalás alatt) a főhősök életét szakítja szét, már mi is megdöbbenünk. A háború alatt pedig már őt magát is kíínozza a lelkiismert.Cecillia vár a bebörtönzött Robbie-ra, szabadulása után pedig a történelem szól közbe. Ekkor a Franciaországban harcoló Robbie-ra vár. A film hol egyikük, hol másikuk szemszögéből mutatja az eseményeket. A parton mentőhajókra várakozó megtört angol sereget bemutató tízperces jelenet kétségkívül a mozi leglátványosabb része. Meg mernék rá esküdni, hogy a költségvetés jó részét is ebbe ölték a készítők. Az operatőri munka csak dícséretet érdemel, szinte előre postázhatjuk az oscar jelölések sorozatát a filmnek. De nem csak a kritikusokat fogja meggyőzni az Atonement, minket is egyik ámulatból ejt a másikba, miközben a stílusokkal játszadozik könnyedén, és jóval átgondoltabb módon, mint például a fölöslegesen magasztalt Pearl Harbour. Akármennyi látványos tömegjelenetet látuk és a városi utcák ábrázolása bármennyire is hiteles, a történet fő sodra Robbie és Cecilia belső drámája marad. És ez jó. Az időrend megkeverése sem hasraütésszerű. A kirakósjáték váratlanul és fájdalmasan válik egésszé és hozza el a katarzist. Kinek ezért, kinek azért lesz érdekes, de nem hiszem, hogy közönyre adna okot.

Ráadásul az utolsó percekben egy merész vállalkozással föl is rúgják a mesét, és szemünk előtt, pillanatok alatt értékelődik át minden, amit láttunk. Olyan húzás ez, amit kevés rendező vállalt volna be. Arra világít rá, hogy a fikció szükségszerűen más, szükségszerűen szebb vagy jobb, mint a valóság, és ennek így kell lennie. Mert a valóságban bizony nehezebb megtalálni a támpontokat, a vigaszt, a vágyat és a vezeklést, mint az írógép kattogása közepette. Nekem eddig 2008 legjobb filmje :)