Felesleges részletek (novellácska)

Én nem tudtam akkor még, hogy ez hogyan szokott történni. Azt láttam, hogy nagy lett a hasam, nőtt hétről hétre, de nem tudtam, hogy miért. Akkor este is, mikor végül is jött a Gergő, hát én azt hittem bepisiltem. Mentem át a szomszédba, ott laktak nagybátyámék, mondtam, hogy mi történt és hát máris mondták, hogy „Menni kell a kórházba, de rögtön!” Fogalmam se volt róla, hogy most mi lesz. Feküdtem ott az ágyon, bejött a doktor, megvizsgált és akkor mondta, hogy „Jön a baba.” Azt hittem ott halok meg, méghogy baba! Rosszul voltam végig, nagyon rosszul voltam. Amikor aztán kijött a Gergő és odaadták, akkor már örültem neki. Végül is rendben ment minden, haza is mehettünk hamar. És akkor otthon volt velem a Gergő kilenc hónapig. De akkor már muszáj volt dolgoznom, nem maradhattam otthon, villany nem volt, a kályhával tüzeltünk és hát akkor én odaadtam a Gergőt... A mamának adtam. Hogy viselje gondját. Rossz volt neki már ott. Én is... El akartam menni dolgozni. Nem találtam munkát... A mama meg mondta, hogy ha nem adok rögtön harmincezer forintot, beadja a Gergőt az intézetbe. Hát én azt nem akartam.
Akkor ott álltak kint a lányok, mondták nekem már, hogy „Álljál ki te is, aztán rögtön lesz pénz.” én meg csak csodálkoztam, hogy így... Hát ezt hogy lehet. Kérdeztem, hogy „Hogy csináljátok? Mit?” Elmondtak nekem akkor mindent. És hát utána kiálltam. Jöttek is rögtön... Megállt a kocsival, mondta: „Adok egy ezrest eljössz-e?” mondtam hogy nem, „Kétezrért? Háromezerért?” és na annyiért már elmentem. Nagyon borzasztó volt nekem az a két év. Megaláztak... Sokszor megaláztak... Kést szorított a torkomhoz, azt mondta „Kinyírlak te büdös...” Annyiszor megvertek... De annyiszor... De voltak olyanok is, akiket szerettem. Azoknak örültem, ha visszajöttek. Volt, aki el is akart vinni magával. Ki Németországba. De azzal nem akartam elmenni, attól féltem. Az ilyen perverz volt. Kikötözött az ágyhoz... És... Csak úgy... Csak úgy volt jó neki. Volt már pénzem, tudtam bérelni lakást, akkor jó volt. Meg aztán lett a Laci is. Na ő szeretett engem. Ott élt ő is a házban. Ritkán vert csak. De ivott... Nagyon ivott. Meg akkoriban én is. Volt, hogy összejött hat, hétezer is egy nap, hát én meg a Laci, azt mind elittuk. De aztán már untam. Nagyon untam, hogy ki kellett állni, a házat is untam, nem volt kedvem hozzá. Gondoltam, elmegyek dolgozni. Jelentkeztem is, behívtak, mondják, hogy egészségügyi papírok is kellenek, hát én azt nem tudtam, akkor mennem kellett kórházba kivizsgáltak, hív a főorvos. Azt mondta „maga most nem mehet dolgozni.” Hát én azt hittem, ott esek össze. Szédültem, forgott velem a világ, azt mondta beteg vagyok. Kérdeztem, hogy meddig tart, mire kikezelnek, mondta, hogy „Legalább egy év.” És akkor ott kellett maradnom egy évig. Nem tudtam pénzt küldeni a Gergőnek, mama beadta az intézetbe. Nagyon szomorú voltam. Én nem akartam, hogy oda kerüljön szegény. Nem is láttam akkor egy évig.
Na aztán kijöhettem a kórházból, de nem tudtam... Nem tudtam megkeresni senkit, aki segítene. Nem akartam kiállni megint. Nagyon nem akartam... de hát muszáj volt. Akkor már másik férfinak kellett kifizetnem. Gazdagabb volt, mint a régi. Meg annak sokan dolgoztak így háznál... Na ő mondta, hogy rendez nekem albérletet, és ott vegyem föl a telefonokat, a többit meg intézi ő. És utána már inkább így telefonáltak. Na így jött az a telefon is, amiről a riporter úr érdeklődött, az a... „Ne fürgyé le...” A Gyuri. Bocsánat, hogy így elhúztam, csak hát kérték, hogy beszéljek róla...