A Faun labirintusa

Szép film a Faun labirintusa, egyszerűségével, szentimentalizmusával együtt. Azt a kérdést feszegeti szerintem, hogy mikor van létjogosultsága a képzeletnek és a tündérmeséknek. Választ is ad: mindig. Például 1944-ben, a polgárháború súlytotta Spanyolország kegyetlenségei között is. A kis Ophelia tündérekkel és ördögökkel teli mesevilága párhuzamosan van jelen a filmben a szétloccsanó koponyák és önként, kéjből gyilkoló tisztek rideg valóságával. A két világ elkülönül, átfedés csak ritkán van, a kislányon kivül egyedül a néző az, aki mindkettőbe betekintést nyer. Az egyikben várja a Faun, a mítikus csodalény, sejtelmes feladataival, a másikban az elvakult, mindenkit terror alatt tartó (megjegyzem nagyszerű alakítás) katonatiszt. Az egyik világ tele van gyorsan növekvő életadó növényekkel, félelmetes szörnyetegekkel, a másikban lagerpisztolyok és kilátástalanság. A kis főhősnek lehetősége adódik a választásra, és döntésével, majd az azt követő tragédiával jelleme az összes szereplő fölé magasodik. A kegyetlenségtől való menekülés közben vezethet út egy másik (akár létező, akár nem létező) világba, de létrejöhet valamiféle pajzs a tisztaság megtartására is, bármilyen áron.