28 héttel később

Nem szeretem a horrorfilmeket. Az a legnagyobb baj velük, néhány kivételtől eltekintve, hogy a rendezők azt képzelik, a horrorhoz könnyebb eszmei mondanivalót társítani mint egy drámához. Tudjátok például miért vonzóak a zombifilmek, még a nagy Danny Boyle-nak is? (igaz, ő csak az előző részt rendezte, de ehhez is nevét adta) Azért, mert saját magunk elől menekülünk bennük. Beülsz, artikulálatlan üvöltéseket hallassz, vad, állati módon viselkedő embereket, és felmerül benned a kérdés: átvitt értelemben tényleg mi is ezek vagyunk? Bevásárolni, moziba, színházba járunk fa arccal, és olyan szinten elfolytunk magunkból mindent a külvilág felé, hogy némelyekből néha nagy dózisban tör elő az állat. (Tipikus magyar problem egyébként) Itt meg az egyik pillanatban gyengéd férj csókol, a másikban hörögve nyomja ki felesége szemeit.
A 28 héttel később brutálisabb nemcsak az első résznél, hanem bármelyik fűrész filmnél is. A zajok úgy vannak felvéve, hogy hassanak még a leginkább kitolódott ingerküszöbű "zombikra" is. Bizony az ordításnak is van egy szintje, ami után már nem tudjuk mosolyogva nézni az eseményeket, kizárólag összehúzott szemüldökkel, kezünkkel a szánk előtt. Borzongásról, félelemről itt már szó sincs, rettenet van nagytotálban, válogatás nélküli, hirtelen és hangos. Harapások, tépések, vér. A helikopterrotorral szétszabdalós jelenet a Planet Terrorban vicc volt, itt nem annak van szánva. Bár ez még komikusabb. Ez az "akció rész". A mesterlövészek parancsot kapnak, hogy válogatás nélkül lőjjék az embereket. Kicsit túl direkt bemutatatása ez annak, hogy itt már nem számít, ki a zombi és ki nem az. Ennyit az erkölcsi filozófiáról. A "nem akció rész" hiába próbálja felidézni a 28 nappal később erősebb jeleneteit, (a kihalt London utcáinak feszült atmoszférája) ez a film sajnos csupán arról szól, hogy ha megharap egy zombi, neked annyi. Egyébként kár. Ahogy a megfáradt mesterlövész mondja: "That's all fucked."