előveszi ebédszünetben, kinyitja és abban a pillanatban úgy árad felé egy lebutított, túlérzelgett tanítás arról, hogy hogyan legyen jó, mi a szerelem, a becsület, a kitartás, hogy azt se tudja, hova sírjon. Közben pedig ellentmond önmagának, százszor is túlcsépelt dolgokat beszél, hogy állítólag minden energia összefog körülöttünk, hogy beteljesítsük a "Személyes történetünket", amire pedig szegény egyszeri embernek is van szava. Úgy mondja, sors. De azt a behaviourista, amerikai dumát is a képedbe tuszkolja, hogy bármit elérhetsz. Teszi mindezt egy olyan sztorival a háttérben, hogy az akár Az elveszett erekjék fosztogatóinak új epizódja is lehetne. A nyelve meg hol túl puritán, hol fölöslegesen kifacsart. Persze lehet, hogy nincs igazam, lehet, hogy rosszul olvasom, lehet, hogy a vastag spirituális vonal, vagy a föl-föl bukkanó szentimentalizmus bombácskák csak engem zavarnak, de Coelho szerintem nem magyar szakosoknak való.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
2 megjegyzés:
pedig tisztára úgy éreztem, hogy ilyen könyvet már olvastam.
én nem tudtam végigolvasni a portobellói boszorkányt, pedig ilyet könyvvel ritkán teszek... remélhetőleg én is magyarszakos leszek... :P
Megjegyzés küldése