Ha össze kellene foglalnom az utóbbi szűk két évemet, akkor azt mondanám, ez volt az az első és leghosszabb időszak az életemben, amikor nem értek meglepetések. Nem tudtam meglepődni semmin, nem kellett váratlan dolgokkal foglalkoznom, minden úgy történt, ahogyan azt előre elképzeltem. Itt kell megjegyeznem, hogy alapvetően pesszimista lógóbajszú tirpák magyar attitűddel kelek ki az ágyból, ennélfogva ugyanígy szoktam álomra hajtani a fejemet. És tényleg, nem nagyon tudok mit írni, pedig őszintén utálom azt a szót, hogy nihil. Úgy vagyunk ezzel, hogy meg-megpróbálunk kimászni belőle, de legszívesebben azt tudjuk elképzelni, hogy jön a váratlan, a nagy, a meglepetés, és majd ő kihúz. Egy ajánlat, egy egyezség, egy jó parti, egy jó bőr, egy angyal.
Na ezért van tanulság is. Nem húz ki senki. Marad tehát a kérdés, számíthatok-e magamra? Számíthatok-e elégszer. Tudjátok a választ, talán nálam is pontosabban tudjátok. Másfél éve sírtam volna, de elfogyott a nyafogás.
A dolgok hirtelen megfoghatatlanná válnak, ha boldog az ember, minden értelmet nyer az által, hogy minden magától értetődő. Az állandóan visszatérő kudarcok pedig pont az ellenkező oldalára fordítják az érmét. Minden kis esemény hideg élt kap, kirajzolódnak az össze nem passzoló körvonalak, és minden tárgy és minden szó és minden esemény feloldozásért kiált, hogy tűnjön el végre szem elől a nihilbe burkolódzott tiszta ridegség. Ez az, amitől nem lehet sírni. Azt lehet mondani, "Persze, tudom, meghalt a kiskutyád, valszeg már oszlik a föld alatt, van cigid?".
Sokért nem adnám, ha minden olyan homályos és meleg lenne, mint régen. Egy sütemény az asztalon húsvétkor, egy karácsonyfadísz szenteste, egy csók a kapu előtt a véletlenül lepottyant filozófia könyvön taposva, mint valami filmben. Figyelt valaki fentről, aki minden bizonnyal én voltam, de nem csak figyelő én (hisz az vagyok eleget most is), hanem gondoskodó én.
Gondoskodjunk, ha másokkal nem is, legalább magunkkal. Szerintem.
Na ezért van tanulság is. Nem húz ki senki. Marad tehát a kérdés, számíthatok-e magamra? Számíthatok-e elégszer. Tudjátok a választ, talán nálam is pontosabban tudjátok. Másfél éve sírtam volna, de elfogyott a nyafogás.
A dolgok hirtelen megfoghatatlanná válnak, ha boldog az ember, minden értelmet nyer az által, hogy minden magától értetődő. Az állandóan visszatérő kudarcok pedig pont az ellenkező oldalára fordítják az érmét. Minden kis esemény hideg élt kap, kirajzolódnak az össze nem passzoló körvonalak, és minden tárgy és minden szó és minden esemény feloldozásért kiált, hogy tűnjön el végre szem elől a nihilbe burkolódzott tiszta ridegség. Ez az, amitől nem lehet sírni. Azt lehet mondani, "Persze, tudom, meghalt a kiskutyád, valszeg már oszlik a föld alatt, van cigid?".
Sokért nem adnám, ha minden olyan homályos és meleg lenne, mint régen. Egy sütemény az asztalon húsvétkor, egy karácsonyfadísz szenteste, egy csók a kapu előtt a véletlenül lepottyant filozófia könyvön taposva, mint valami filmben. Figyelt valaki fentről, aki minden bizonnyal én voltam, de nem csak figyelő én (hisz az vagyok eleget most is), hanem gondoskodó én.
Gondoskodjunk, ha másokkal nem is, legalább magunkkal. Szerintem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése