Kapunyitási pánik

Mert ugye mennyire kétségbeejtő, hogy azok a bizonyos kapuk maradhatnak zárva is, nem kell kinyitni semmit, a globalizált álldemokratikus láthatatlannátevő herripotterköpönyeg mögött nem számít még öt vagy tíz év, de nem számít egy egész élet sem. Mint valami baljós anyaméh, olyan burok van mindenki körül, és a kérdés már csak az marad, vannak-e még Indiana Jonesok, akik ostorral, vagy McGyverek, akik svájci bicskával kivágják magukat a burokból és... Élnek. 17 évesen vagy 25 évesen, az tök mindegy, a lényeg csak a burokból kilépve megérezni a talajt, ami lehet pénz, egzisztencia, sárm, bármi. Nem lenne egy nagy dolog amúgy, de mivel annyi mindenkinek nem megy a kapunyitás, mégiscsak nagy dolog. Nincsenek kis dolgok meg nagy dolgok. Csak idő van, és Bergson ide, Proust oda, az idő fogy. Akarok-e elvesztegetni még tíz évet? Akarok-e nyerni még tíz évet a burokban? Akarok egzisztenciát, pénzt, nőt, családot? Már hogy a kisfaszomba ne akarnék. És mikor? Az nem érdekel, csak az utat lássam, csak mások lássák, ahogy kilépek a herripotterköpeny mögül és elindulok a rózsaszín cipellőmben. Legalább az utat... Csak ne ragadjak benne, csak érhessem/érhesselek el/utol. Nem egy nagy dolog megmondani egy embernek, hogy "bírlak", egy köcsögnek, hogy "utállak" egy nőnek, hogy "szép vagy", de a burok mögül csak üres maszatolás hallatszik, bent marad minden. Benn marad az élet.
A témával kapcsolatban nemigen vannak válaszaim, csak kérdéseim vannak. Ahogy a legtöbbünknek. És ez már valami, a kis varázslótanoncok közül is az viheti a legtöbbre, aki jól tud kérdezni. (ha-ha)

Más

Nézzétek meg holnap, vagy holnapután a Veszprémi Naplót, vagy a vehir.hu-t (igazából pont nem figyeltem) mert elvileg benne leszek. Majdnem kiröhögtem délután a riportert, de kiderült, hogy komolyan gondolja. Hmm...