Kezdhetném avval, hogy nekem márpedig mit ne mondjon senki, ezt a közhelyet azért ne mondja azt a bíztatást amazért ne. Indulat, persze az van bennem dögivel, nem mintha bárkit is érdekelne, egyáltalán ez az egész kulimász a hülyét nem érdekli, általában még engem sem. Indulat, naná, fénykoromban még a falat ütöttem, most meg bekapcsolatam a laptopot, mert nem bírtam. Hogy a szoba üres, hogy a fejem tele, a tököm is mondjuk. Hogy a legjobb barátok lassan annak rendje és módja szerint ellenkező nemű párt találnak (ennek - mármint az ellenkező nemű párnak - talán nem kell a pozitívumait fölsorolnom), hogy a kedélyek az emberekben hol fölbokrosodnak, hol meg lenyugszanak, hisz ennek így kell lennie. De minden szerencsésebb kereső, aki talál, ott is hagy valakit, engem folyton mindenhol otthagyott mindenki, és én meg nem találtam soha.Bennem soha nem nyugszanak a kibaszott kedélyek, de bokrosodni se tudnak. Leszarom a cikiző kommenteket, amúgy sem engedélyezek egyet sem. 22 év, illetve az a nem is annyira kevés, amióta az ember "úgy" sem akarna egyedül lenni hányadék képet fest a kilátásokról. Hogy a sokhónapnyi fölösleges szenvedés (amiatt az egyetlen köd előtte köd utána tudodki, tudjátokki miatt), mégtöbb hónapnyi vágyakozás, próbálkozások, figyelés, akarás, újabb hónapok és csak a kibaszott nihil marad. MEg persze, nincs mit csodálkozni, nehogy nekem bármelyikőtök egy csöppet is csodálkozzon: Kétségbeesett nyavajgás. Jajj, de leszarom, azt szarom le a leginkább. 22 év illetve az a nem is kevés, amiről szó van, megmutatta, hogy nem megy, nem működik, nem tud működni, rosszul csinálom, de olyannyira tulokbaszó módon rosszul, hogy a legalapvetőbb gesztusokig sem jutok el. Mert talán érezni azt már az első pillanatban is lehet-e próbálkozni, az ember mégiscsak próbálkozik össze-vissza, hisz ezt kell tennie. De nem tudom hol a kibaszott hiba a gépben, hogy legtöbbször csak a repülőgép-kondenzcsíkkal az égre írt "Szeretlek" után jön a válasz, de mindig ugyanúgy, ugyanazzal a gyanús tekintettel, ugyanazzal a zavart rávágással, hogy "Nem, nem, ne gondold, mit gondolsz, nem." Hogy soha de soha ne működjön, nem tudtam hogy ilyen is van. Akkor, az a csodálatos ajándék kurvára más volt, de kurvára kurvarég volt. 22 év nagyon kevés, nem sok, de látom ahogy visszafele számlál, és mind elveszik, kihullik buta buci fejemből az idő. Látom, ahogy megöregszem, a gödör, amiből olyan nehéz kilépni, nos legalábbis az egyik ilyen mélyén a kezdetektől fogva ott csücsülök, és a buci fejem hú de nem látja a megoldást, bocsánat, hogy buta ember lettem, de ennek még nem kellene kizáró oknak lennie. És senki ne mondja meg nekem, hogy mikor hisztizzek, meg mikor nyugodjak meg, mert senki nincs az én kurváraspeciális helyzetemben, mert látom, hogy kibaszottul mindenki, de mindenki, TE is, más helyzetben vagy. (nemaz hogy jobban, vagy rosszaban, de másban) És haragszom, persze, ideges vagyok, főleg magamra, azt se tudom miért, de tombolnék. PErsze, hogy tudom. A lómegbaszta megúszós buzisenki folytón győz, ha vizsgákról van szó, vagy ha beszélgetésről a gesztiben. A senki pedig egyedül marad örökre, és saccra félévente ír egy még kétségbeesettebb bejegyzést a blogjába, ami éppen annyira értelmetlen, mint ő vagy a nyomorék vágyai, amiket nem tud beteljesíteni, de a buci fejével kimondja, rá se bír jönni miért, akkor se a kurvára az orra előtt van minden. Fölrobbanok. Nagyon sokszor fölrobbanok még úgyis, nem nagy ügy.
