pár napot itthon töltenem, és rögtön elkezdek földhöz ragadni. Ez nem összetévesztendő a két lábbal földön állással, inkább a seggen ülésbe süppedéshez tudnám hasonlítani. Az okokról egy sör mellett, ha érdekel. Ez az írás - itt alább - túl gyakran eszembe jut.
Kafka - Add föl! (1922)
Kora reggel volt, az utcák tiszták, üresek, a pályaudvarra mentem. Ahogy a toronyórát órámmal összehasonlítottam, láttam, hogy sokkal késõbb van, mint hittem, sietnem kell, e felfedezésemtõl megrémültem, elbizonytalanodtam utamban, nem ismertem még jól a várost, szerencsére akadt a közelben egy rendõr, odasiettem hozzá, és lélekszakadva kérdeztem tõle az utat. Mosolygott, s azt kérdezte:
- Tõlem akarod megtudni az utat?
- Igen – mondtam –, mert magam nem találom.
- Add föl, add föl! – mondta, és nagy lendülettel elfordult, mint aki nem akarja, hogy nevetni lássák.
2 megjegyzés:
-vagy kezeld, vagy ne vegyél róla tudomást. itt lenne az ideje valamelyiknek.
ez a "rendőr" tök véletlenül nem egy nagy fehér szakállas öreg fickó volt, tógában, különös fényjelenségekkel az aurája körül?
Megjegyzés küldése