Apocalypto

Hollywoodnak borzasztó nehéz volt azt megmutatni eddig, hogy az ember mennyire természeti lény és milyen az, amikor egy "ősközösség" nem a természetben, hanem a természettel él együtt. Ha mást nem is, ezt mindenképpen felhozhatjuk az Apocalypto előnyeként. Láthattunk indiános meg benszülöttes filmeket vagy százat, de ennyire egyiknek sem hihettünk. Ez jutott eszembe az elején. Hogy hiteles. Kegyetlenül idegen világ és mégis megvan a saját működő logikája, rendje. Ezért nehéz a filmet nem tátott szájjal nézni. El tudom hinni, hogy tényleg valahogy így éltek.
Aztán elkezdett folyni a vér, és a széparcú főhősindiánt is egyre többet mutatta a kamera perceken keresztül, ahogy szenved (megérdemli, sokat bír a srác). És annyira azért mégsem ragad magával a történet, hogy ne kezdjek el arról gondolkozni, hogy valszeg még a leggányabb képű majának is van ipod a lakókocsijában, amin Simple Redet hallgat a forgatás szüneteiben.
A Maja város megjelenítése is példátlan... Megtudjuk, hogy a lépcsős piramisok oldalán levágott fejeket szoktak legurítani - kösz Mel...
A fejdíszek, ékszerek és tetoválások annyira szépek és valósághűek, hogy minden valamirevaló pirszingest elkezd enni a sárga irígység a film láttán. De Mel könyörgöm! Miért kell a hullahegyet szó szerint venni?
Jó ötlet a befejezés, nem is lövöm le a poént.

És mint mostanában minden, ez a film is megihletett:
put your hands up in the air
vagy lelő az indi-án